Az amerikai csapatok 20 év után elhagyják Irakot: Mi marad utánuk?

Az Egyesült Államok szeptember 30-ig befejezi fennmaradó katonai erőinek kivonását Irakból, miután jelenlétük több mint két évtizeden át meghatározta az országot.

Az amerikai csapatok a Szaddám Huszeint megdöntő 2003-as invázióval érkeztek az országba. Jelen voltak az azt követő felkelések és felekezeti konfliktusok évei alatt is. 2011-ben ugyan kivonultak, de 2014-ben visszatértek, hogy segítsenek legyőzni az Iszlám Állam (ISIS) szervezetét.

A mostani kivonulás hátterében áll az is, hogy az Iránnal fennálló feszültségek ismét célkeresztbe állították az Irakban szolgáló amerikai katonákat.

A szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy az amerikai befolyás a csapatok távozásával sem fog eltűnni.

Mi áll a kivonulás mögött?

A kivonulás hivatalosan a Washington és Bagdad között 2024-ben létrejött megállapodást követi, amely véget vetett az Iszlám Állam elleni, az Inherent Resolve („belső eltökéltség”) amerikai koalíciós hadműveletnek.

Az iraki háború tetőpontján, 2007-ben több mint 170 ezer amerikai katona állomásozott az országban. Az amerikai Központi Parancsnokság adatai szerint 2023 decemberére, mielőtt a kilépési megállapodást megkötötték volna, ez a szám körülbelül 2400-ra csökkent.

Azóta az amerikai erők csökkentették jelenlétüket, és a médiajelentések szerint csak egy kis kontingens maradt a kurdisztáni régióban.

„Erről a kivonulásról az előző iraki kormány állapodott meg, mivel az ISIS legyőzését Irakban a küldetés elérte” – jelentette ki Safwan Al-Amin, a washingtoni Atlantic Council iraki kezdeményezésének nem rezidens főmunkatársa.

A lépés az Irakon belül régóta fennálló politikai nyomást is tükrözi.

Douglas Silliman, aki 2016 és 2019 között az Egyesült Államok iraki nagykövete volt, azt állítja, hogy az egymást követő kormányok az amerikai katonai jelenlét megszüntetését követelték, amit sokan az iraki szuverenitás megsértésének tekintenek.

„Több iraki kormány is nyomást gyakorolt az Egyesült Államokra az amerikai csapatok kivonása érdekében, részben az Irán-barát politikai erők, valamint a többségében síita közösség egyes csoportjainak nyomására” – emelte ki a BBC-nek Silliman, aki jelenleg a washingtoni Arab Gulf States Institute elnöke.

Az amerikai erők 2011-ben, Barack Obama elnöksége alatt hagyták el Irakot, de három évvel később, Bagdad kérésére visszatértek, miután az ISIS elfoglalta az ország jelentős részét. Azóta a harci feladatokat fokozatosan felváltotta a kiképzés, a tanácsadás és a hírszerzési információk megosztása.

Az elemzők azonban azzal érvelnek, hogy a most esedékes kivonulás időzítését inkább biztonsági aggályok, mint az ISIS-ellenes misszió hivatalos vége vezérlik.

„Itt a rizikóról van szó, nem az ISIS-ről; ez az indoklás évek óta idejét múlt” – hangoztatta H.A. Hellyer, a brit RUSI kutatóintézet vezető munkatársa.

Hellyer szerint az Iránnal összefüggő regionális feszültségek közepette az utóbbi időben több támadás is érte az amerikai létesítményeket Észak-Irakban, ezért Washington egyre inkább úgy tekintett a térségben maradó katonáira, mint sebezhető célpontokra.

Al-Amin egyetért ezzel. Rámutatott: amerikai és iraki tisztviselők korábban arról is tárgyaltak, hogy a koalíciós misszió lezárulta után is maradjon egy kisebb amerikai katonai kontingens az országban.

„A csapatok alacsony létszáma és korlátozott katonai mozgástere miatt az Iránnal kapcsolatos konfliktus rávilágított arra, hogy jelenlétük inkább kockázatot jelentett, mintsem előnyt” – magyarázta.

Mit hagy maga után az USA Irakban?

Több mint húsz évvel az invázió után továbbra is megoszlanak a vélemények az amerikai hadsereg iraki szerepvállalásának örökségéről.

Al-Amin szerint a mérleg „vegyes”.

„Az amerikai invázió nem érte el céljait, és a rezsimváltás sem váltotta valóra az irakiak reményét egy stabil és prosperáló ország megteremtésére” – vélekedett. Szerinte a beavatkozás destabilizálta a térséget, és lehetővé tette Irán számára befolyásának kiterjesztését.

Silliman szerint is viharos volt az átmenet, de szerinte sok iraki mondta neki az évek során, hogy nagyra értékelik a Szaddám Huszein eltávolítását követő politikai változást.

Szerinte gyökeret vert az elképzelés, hogy Irakot demokratikusan kell irányítani, még ha időbe is telik meghonosítani a demokratikus hagyományokat egy olyan társadalomban, amelynek korábban nem volt ebben tapasztalata.

Yerevan Saeed, a washingtoni American University globális kurd békekezdeményezésének igazgatója szintén pozitívabban értékeli a helyzetet.

„A korábbi rezsim eltávolítása valóban nagy dolog volt” – mondta, azzal érvelve, hogy a kritikusok figyelmen kívül hagyják a brutalitást, amelynek így vége lett.

A folyamatos korrupció ellenére úgy véli, hogy Irakban ma nagyobb a politikai szabadság és a pluralizmus, mint 2003 előtt, különösen az iraki Kurdisztánra vonatkozóan.

Hellyer elutasítja azt a megközelítést, amely a demokráciaépítés szempontjából értékeli az amerikai örökséget.

„Ideje lenne felhagyni azzal a kérdéssel, hogy az Egyesült Államok demokráciát épített-e Irakban. Nem épített, és ez a vita eldőlt” – szögezte le.

Szerinte a valóban jelentős örökség regionális szinten keresendő: „Szaddám megbuktatása végül oda vezetett, hogy az iráni hálózatok beágyazódtak magába az államba, betöltve azt a hatalmi űrt, amelyet Washington hozott létre az addigi ellensúly megszüntetésével.”

Azonban mind a négy szakértő egyetért abban, hogy Irak messze van attól a stabil demokráciától, amelyet az amerikai politikusok 2003-ban elképzeltek.

A korrupció széles körben elterjedt, és a fegyveres csoportok továbbra is a formális állam mellett gyakorolják a hatalmat, mondják, különösen az iraki Népi Mobilizációs Erők (PMF) keményvonalas csoportjai, a többnyire síita milíciákból álló hálózat, amelyet Bagdad igyekszik teljes mértékben állami ellenőrzés alá vonni.

Mi lesz ezután?

Al-Amin nem tekinti a kivonulást az iraki amerikai befolyás megszűnésének.

„Az Egyesült Államok továbbra is jelentős befolyással bír, mivel Irak az amerikai dollárban történő olajeladásoktól függ. Irak továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodik a fegyvereladások terén, és amerikai diplomáciai támogatásra van szüksége ahhoz, hogy eligazodjon a regionális szomszédaival szembeni kihívások között.”

Saeed szerint ennek a befolyásnak egy része Washington diplomáciai jelenlétén keresztül valósul meg az országban.

„Bagdadban található a világ legnagyobb amerikai nagykövetsége. Erbilben található a világ legnagyobb amerikai konzulátusa” – mondta, megjegyezve, hogy mindkét létesítménynek folyamatos védelemre lesz szüksége a csapatkivonás után.

Silliman arra számít, hogy az általa „rendkívül szoros katonai kapcsolatnak” nevezett együttműködés fennmarad, amely magában foglalja az iraki hadsereg, a Terrorelhárítási Szolgálat és a pesmerga, Irak félautonóm Kurdisztán régiójának fegyveres erőinek folyamatos kiképzését és támogatását.

A legnagyobb bizonytalanságot azonban az Irán által támogatott iraki milíciák jelentik. Ali al-Zaidi iraki miniszterelnök kezdetben azt szerette volna, ha a szeptember 30-i határidőig teljes mértékben állami felügyelet alá kerülnek, de a milíciák egyes jelentések szerint 2027 végéig kérik a határidő meghosszabbítását.

A szakértők abban sem értenek egyet, hogy mennyire reális ez az ütemterv.

„Ez nem fog megtörténni” – mondta Saeed, rámutatva a milíciák mély befolyására Irak politikai és pénzügyi rendszerében, parlamenti jelenlétükre és Teheránhoz fűződő kapcsolataikra.

Silliman ugyanakkor lát némi reményt a helyzetben. Szerinte, ha az amerikai csapatok távozásával eltűnik a milíciák egyik fontos mozgósító témája, Bagdad nagyobb mozgástérhez juthat a még ellenálló csoportokkal szemben.

Arra azonban figyelmeztet, hogy ennél súlyosabb kockázat is fennáll: „Számos iraki miniszterelnökkel beszéltem, még a nagyköveti kinevezésem előtti időszakból, akik attól tartanak, hogy ez polgári konfliktushoz, sőt akár polgárháborúhoz vezethet Irakon belül.”

Saeed attól tart, hogy az Iszlám Állam ismét megerősödhet, hasonlóan a 2011-es amerikai kivonulást követő időszakhoz. Felidézi, hogy az amerikai csapatok távozása után a bagdadi síita vezetésű kormány több szunnita politikus ellen is fellépett, és kiszorította őket a politikai folyamatból. Véleménye szerint ez sok szunnitát a szélsőségesség felé sodort, és hozzájárult az ISIS felemelkedéséhez.

Mivel a szunnita közösségek ismét amiatt aggódnak, hogyan bánnak majd velük, Saeed szerint jelentős a szélsőségesség újbóli megerősödésének veszélye.

Silliman ennél derűlátóbb. Úgy véli, az iraki biztonsági erők ma sokkal erősebbek, mint egy évtizeddel ezelőtt, ezért felkészültebben tudnak fellépni bármilyen hasonló fenyegetéssel szemben.

Regionális szinten a szakértők szerint a kivonulás újabb kérdéseket vet fel az USA és Irán közötti hatalmi egyensúlynal kapcsolatban Irakban.

Al-Amin arra számít, hogy Irán „megszilárdítja befolyását, ha tudja”, és óva int attól, hogy a kivonulást feltétlenül véglegesnek tekintsék.

„Az amerikai csapatok már egyszer, 2011-ben elhagyták Irakot, de néhány évvel később visszatértek az országba” – emlékeztetett. „Ez egy fejezet vége, nem az utolsó fejezet.”

Raees Hussain illusztrációja

Ezt a cikket újságíróink írták és lektorálták, a fordításhoz mesterséges intelligencia által támogatott eszközök segítségét használták, egy kísérleti projekt részeként.

Szerkesztette: Kárász Palkó