Hogyan tette Oroszország fenyegetése Németországot Európa legfontosabb hadseregévé?

Carsten Breuer tábornok elfoglalt ember. Németország fegyveres erőinek vezetőjeként ő a kontinens legnagyobb hatalmú és – talán – legfontosabb katonája. Őt bízták meg a német hadsereg gyors ütemű bővítésével, hogy Európa legerősebb harcoló erejévé váljon.

Szerinte Oroszország folyamatos erőfeszítései – a toborzás növelése és a fegyverkezésbe fektetett jelentős összegek révén – 2029-re olyan állapotba hozzák az orosz hadsereget, hogy képes lehet támadást indítani valamelyik NATO‑tagállam ellen.

„Még soha nem éltem meg olyan veszélyes, és egyben sürgető szituációt, mint amilyennel most van dolgunk" – mondta nekem a holland határhoz közeli münsteri katonai bázison.

„Amit most látunk, amivel szembenézünk, az az Oroszország jelentette fenyegetés. Világosan látszik, hogy Oroszország olyan szintre építi fel haderejét, amely közel kétszerese annak, amivel az Ukrajna elleni háború előtt rendelkezett… 2029‑re Oroszország képes lesz nagy léptékű háborút indítani a NATO ellen, és katonaként azt kell mondanom: rendben, erre fel kell készülnünk."

Breuer 1984-ben, 19 évesen csatlakozott az akkori Nyugat‑Németország hadseregéhez. Halk szavú és megfontolt. Nem jellemzi katonás kérkedés vagy színpadias macsóság, mindazonáltal elszánt a német haderő átalakítása érdekében, és azért, hogy országát a kontinens új hatalmi térképének középpontjába állítsa.

Parancsnoksága alatt a német fegyveres erők gyors ütemben növelik létszámukat és erejüket. Németország várhatóan 162 milliárd eurót (kb. 58 ezer milliárd forintot) fog hadseregére költeni 2029-ben, szemben a 2025-ös 95 milliárdos kerettel.

A közvélemény-kutatások szerint a bővítés mögött erős társadalmi támogatás áll.

Nem is olyan régen egy ilyen mértékű újrafelfegyverzés riadalmat keltett volna Németország szomszédságában, és felidézte volna Európa sötét múltját.

A 20. században Németország hatalmas hadseregekkel indított pusztító háborúkat, amelyek kontinensszerte rombolást és milliók halálát okozták.

Miután évtizedeken át fékezte katonai erejét, hogy vezekeljen a múlt borzalmaiért, képes lehet Németország megvalósítani új ambícióját, és Európa vezető katonai hatalmává válni?

Ha igen, hogyan fog viselkedni ebben a szerepben – a kontinens erős embereként?

Határok átlépése

Hogy szemléletes példáját lássuk annak, mennyire megváltozott Németország helye Európában, Litvániába kell menni, ahol Németországnak most először van állandó katonai jelenléte a náci megszállás óta.

Közel 1200 német katona állomásozik a balti államban, és ez a szám a jövő év végére majdnem 5000-re emelkedik.

A BBC a helyszínen figyelte, amint a Panzerbrigade 45 (a 45. páncélos dandár) éleslövészeti gyakorlatot hajt végre néhány kilométerre a Belarusszal – Oroszország szövetségesével – közös határtól. A kelet felől érkező inváziót szimulálták.

A hóval borított, enyhén erdős terep a Nagy-európai-síkság része. A Nyugaton fekvő Északi- és Balti-tengertől egészen keleten a Kreml falaiig a táj sík és akadálytalan. Kevés természetes védelmi vonal van – nincsenek hegyláncok, nincsenek áthatolhatatlan folyóvölgyek, ezáltal különösen kitett a támadásoknak.

1812 szeptemberében Napóleon serege átvonult ezen a síkságon egészen az orosz fővárosig. Hitler erői is villámgyorsan törték át a terepet, és 1941 szeptemberére eljutottak Moszkva kapujáig, ahol azonban a szovjet erők visszaszorították őket egészen Berlinig.

Ha a földrajz a végzet, akkor a Nagy-síkság évszázadokon át meghatározta a háborúk történetét ezen a vidéken.

„Azt hiszem, azért vagyunk itt, hogy teljesítsük, amit a szomszédaink elvárnak tőlünk" – mondta nekem Sebastian Hagen alezredes, a Panzerbrigade 45 parancsnoka. „A kancellárunk [Friedrich Merz] bejelentette, hogy Európa legerősebb hagyományos hadseregét építjük ki. Ez azt hiszem illeszkedik Németország szerepéhez, a gazdasági erőnkhöz és az európai pozíciónkhoz is, de ezt természetesen nem egyedül tesszük, hanem a NATO-val és az Európai Unióval karöltve."

Ez a körültekintő, ösztönzés nélküli elköteleződés Németország katonai törekvéseinek multilateralizmusa mellett újra és újra felbukkan a német hadsereggel folytatott beszélgetésekben. A cél annak hangsúlyozása, hogy ezúttal Németország nem megszállóként vagy hódítóként van jelen, hanem mint megbecsült és szívesen látott szövetséges; hogy ez a Németország, a demokratikus Németország, nem uralni, hanem együttműködni akar.

A hidegháború csúcspontján Németországnak több mint félmillió katonája volt – de mindig a NATO keretein belül és amerikai felügyelet alatt. A Szovjetunió összeomlása után azonban Németország – Európa nagy részéhez hasonlóan – haderejét kevesebb mint a felére csökkentette. Egy időben arról is szóltak jelentések, hogy az eszközhiány olyan súlyos volt, hogy az újoncok seprűnyelekkel gyakoroltak puskák helyett.

2007 és 2017 között Németország – Európa legnépesebb országa és messze legerősebb gazdasága – jellemzően a GDP mindössze 1,2%-át költötte védelemre. Ez jól mutatja, hogy milyen alacsonyra süllyedt a védelem és a biztonság helye az ország prioritásai között – és azt is, mennyire önelégültté vált Európa nagy része. Németország új védelmi kiadási célja a GDP 5%-a.

Más európai országok is újragondolják katonai prioritásaikat Oroszország ukrajnai háborújára reagálva. Az Egyesült Királyság tavaly vállalta, hogy 2035-re eléri az 5%-os GDP‑arányos védelmi kiadást, Franciaország pedig 3,5%-ot céloz meg. Ám ezek a szintek még mindig elmaradnak Oroszországétól, amely 2024-ben becslések szerint a GDP 7,1%-át költötte haderejére.

Kulturális forradalom

A Németország által most végrehajtott újrafegyverkezés olyan mértékű átalakulást igényelt, amely alapjaiban változtatta meg az ország gondolkodását a védelemről és a fegyveres erők társadalmi szerepéről.

Az 1945-ös potsdami konferencián, Németország kapitulációja után, a szövetséges vezetők megállapodtak abban, hogy Németországot a jövőben demilitarizálni kell. Nyugat-Németország ezt elfogadta, hogy jóvátegye a kontinens ellen elkövetett erőszakot, és készségesen engedte át védelmének vezető szerepét az amerikaiaknak.

Ez a korszak véget ért.

2025-ben a német parlament megszavazta az ország alkotmányának módosítását, hogy feloldják a szigorú hitelfelvételi korlátokat, és így növelhessék a védelmi költségvetést.

Nehéz kívülről igazán megérteni, milyen nagy jelentőségű lépés volt ez Németországnak. A történelem ugyanis élénken él az emlékezetekben. Az országot továbbra is kísérti az 1920-as évek hiperinflációjának emléke, amely tönkretette a gazdaságot és hozzájárult a nácik felemelkedéséhez.

Németország egyedülállóan ideges a túlzott adósság és a „rossz pénz" gondolatától. Most azonban végre engedte, hogy a védelmi kiadások áttörjék a korábbi szigorú pénzügyi szabályokat. Ez rendkívül jelentős pillanat volt.

„Azt mondanám, hogy ez egy kulturális forradalom" – mondta Sophia Besch, a washingtoni Carnegie Institute for Peace vezető kutatója. „Oroszország Ukrajna elleni inváziója alapjaiban változtatta meg, hogyan közelít Németország a védelem kérdéséhez."

Az a hatalmas lépés, amelyet Németország megtett, szinte bizonyosan összefügg JD Vance amerikai alelnök beszédével, amelyet a tavalyi Müncheni Biztonsági Konferencián mondott, néhány héttel Donald Trump beiktatása után. Beszédében figyelmeztette az európai szövetségeseket, hogy az Egyesült Államok többé nem lesz Európa biztonságának garantálója.

Ezzel egy időben kiszivárgott üzenetek sorozata tárta fel a Trump‑kormányzat európai szövetségesei iránti megvető hangnemét. „Teljesen osztom az európai potyautasok iránti undorodat" – írta Pete Hegseth védelmi miniszter kollégáinak, majd hozzátette: „SZÁNALMAS".

Úgy tartják, hogy ez győzte meg Németország kancellárját, Friedrich Merzet arról, hogy a NATO keretein belül az európai hatalmaknak törekedniük kell az „operatív függetlenségre" az Egyesült Államoktól.

„Mondhatni Németország teljes második világháború utáni berendezkedésének alapja a transzatlanti szövetség volt..." – magyarázta John Kampfner berlini újságíró és író. „Az amerikai védelembe, biztonsági és politikai támogatásba vetett hitre épült. Ezt akár naivitásnak is nevezhetjük… De ezt a biztonságérzetet szertefoszlatta a második Trump-adminisztráció.

„Azt állítom, hogy ez a németeket jobban destabilizálja, mint a briteket vagy a franciákat, mert a briteknek és a franciáknak ott a zászló, amely köré gyűlhetnek: a nemzettudat és a történelem. A háború utáni Németországnak azonban az újrakezdésről szólt minden. A szabályokon alapuló rendben hittek – még ha az nem is volt tökéletes. Ez volt Németország külpolitikájának alapvető elve.

„Most pedig azt látják, hogy keleten háború dúl, nyugaton pedig az a barát és szövetséges, az a felügyelő hatalom, amelyre támaszkodtak, többé nincs. A hangulat sötét, mint egész Európában. Mindenki kénytelen mindent újragondolni."

„Hívhatjuk ébresztőnek" – mondta Breuer. „Nem voltunk képesek és nem is akartuk – ismét – megnyomni a szundi gombot… ez hatalmas lépés volt Németország számára, és hatalmas lépés a német lakosságnak is, kétségtelenül."

Breuer szerint Németországnak jelenleg 182 000 szolgálatban lévő katonája van. Ezt egy éven belül 20 000-rel, egy évtizeden belül pedig 60 000-rel szeretné növelni. A hivatásos hadsereget ezen felül egy 200 000 fős tartalékos állomány is kiegészítené.

Toborzási kampányt indított, hogy több ezer – különösen fiatal férfi – csatlakozzon a hadsereghez; és ha a toborzás nem hozza a kívánt számokat, idővel a sorkötelezettség visszaállítása mellett fog érvelni. A közvélemény támogatását látva ez az érv szinte biztosan sikeres lenne.

A német védelmi minisztérium szerint 2026 februárjában 16 100 német állampolgár jelentkezett a hadseregbe, ami 20%-os növekedés az előző évhez képest, és 5300 új kiképzendő csatlakozott, ami 14%-os emelkedést jelent 2025-höz viszonyítva.

Operatív függetlenség

Németország tovább csökkenti az Egyesült Államoktól való függését azzal, hogy jelentősen bővíti saját lőszergyártási kapacitásait. A védelmi kiadásokra vonatkozó hitelfelvételi korlátok feloldása számos német vállalatot arra ösztönzött, hogy a civil gyártásról a katonai termelésre váltson.

Ahogy Európa nagy része, Németország is nagymértékben támaszkodott amerikai fegyvergyártókra vadászgépek, rakétarendszerek és páncélozott járművek – például tankok – beszerzésében. Németország azonban szeretne kevésbé függővé válni az USA-ban gyártott lőszerektől, és csendes irányelvként bevezette a „lehetőség szerint német gyártmányt" elvet.

Melyek azok a képességek, amelyekkel jelenleg csak az Egyesült Államok rendelkezik, és amelyeket Európának is el kell sajátítania, ha Merz „operatív függetlenségének" célja megvalósul?

„Németországban felállítottunk egy világos, rangsorolt listát" – jelentette ki Breuer. „Amire szükségünk van, az ISR (felderítés, megfigyelés, felderítő rendszerek), szükségünk van drónokra. Szükségünk van mély, precíziós csapásmérő képességekre. Az űrképességeket is be kell vonnunk. Ezek a legsürgetőbb igényeink. De – ahogy mondtam – mindezt priorizáltuk, dolgozunk rajta, és jó úton haladunk."

Megkérdeztem, készen áll‑e arra, hogy ő legyen az első tábornok 1945 óta, aki európai háborúba vezeti a német hadsereget. Azt mondta, ez nem a háborúról szól.

„Én annyit teszek, hogy felkészítem Németországot arra, hogy meg tudja védeni magát, azáltal, hogy kiépítjük ezeket a védelmi képességeket. Számunkra ez az elrettentés. El fogjuk rettenteni az orosz oldalról érkező fenyegetést."

Más szóval: háborúra készülni annak érdekében, hogy megelőzzék a háborút.

De vajon mi a helyzet az operatív függetlenséggel – egy olyan európai védelmi struktúrával, amely képes lenne önállóan, az Egyesült Államok nélkül megvívni egy nagy háborút?

Az amerikai védelmi minisztérium az Egyesült Államok legnagyobb munkaadója. Idén várhatóan 961,6 milliárd dollárt (kb. forintot) költ, ami még Németország új kiadási vállalását is messze meghaladja, nem beszélve a brit és francia szövetségesek növelni tervezett költségvetéséről.

„Ha a számokat nézzük, nincs mese: Németország fogja formálni Európa védelmi és biztonsági jövőjét" – magyarázta Sophia Besch. „De kétlem, hogy Európában lesz egyetlen ország is, amely képes lenne betölteni az Egyesült Államok szerepét. Nagyon csábító azon filozofálni, hogy vajon Németország vagy Franciaország átveheti ezt a szerepet a jövőben, de Európa nem így működik. Mi mindig a kompromisszumot keressük".

„És ott van a bizalom kérdése is. Az a szerep, amelyet az USA játszott Európa védelmében, évtizedek alatt épült fel, és a bizalom is évtizedek alatt alakult ki – ezt nem lehet egyik napról a másikra pótolni."

Ez a bizalom azonban erodálódik. A német közvélemény bizalma az Egyesült Államokban meredeken esett Trump második elnöki ciklusa alatt. 2024-ben – még Trump újraválasztása előtt – a Pew Center felmérése szerint a németek 74%-a tartotta jónak a két ország kapcsolatát. 2025-ben azonban már csak 27% mondta, hogy a viszony jó, míg 73% szerint rossz.

Egy nélkülözhetetlen nemzet?

Talán a legszembetűnőbb példája Németország átalakuló szerepének Európában a szomszédok hozzáállása. A német militarizmus megmérgezte a 20. századot. Most pedig a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy népszerű a német katonai jelenlét Litvániában.

2011-ben Radoslav Sikorski lengyel külügyminiszter Berlinbe utazott, és olyan beszédet mondott, amely még a német diplomatákat is meglepte – tekintettel Lengyelország náci megszállásának történelmi emlékeire.

Arra kérte Németországot, hogy vállaljon vezető szerepet Európában. A kontextus az eurózóna válsága volt, és a sürgetett szerep gazdasági, nem katonai természetű volt. Mégis mérföldkőnek bizonyult.

„Kevésbé félek Németország erejétől, mint attól, hogy Németország esetleg tétlen marad" – mondta. Németországot Európa „nélkülözhetetlen nemzetének" nevezte.

„A német újrafegyverkezés jó hír Lengyelországnak, Európának és a NATO‑nak" – mondta nekem Andrzek Falkowski nyugalmazott lengyel tábornok, a lengyel fegyveres erők volt helyettes vezérkari főnöke, aki 12 évet töltött magas rangú pozíciókban a NATO-nál.

„Tudjuk, milyen militaristák voltak [a németek], és ismerjük országom geostratégiai helyzetét. Mindig két nagyhatalom közé szorultunk.

„1989 után Németország elkezdett potyautasként viselkedni a védelem terén. Inkább gazdasági és társadalmi területekre költöttek – oktatásra és hasonlókra –, mert volt egy ütközőzóna kelet felé, és mi, lengyelek, voltunk ez.

„Németország most viszont a világ negyedik legnagyobb védelmi költekezője lett.

„Európa legerősebb gazdaságaként többet kell költenie – és Lengyelország számára, Európa számára ez csak jó hír lehet."

Amikor Breuer tábornokkal beszélgettem, újra és újra feltűnt, milyen következetesen használja az együttműködés nyelvét. Németország múltja miatt különösen ügyel arra, hogy ne tűnjön úgy, mintha dominanciára törekedne.

Különösen érdekes volt számomra a válasza az utolsó kérdésemre. Az interjú után elmondta, hogy a kérdést „alázatra intőnek és elgondolkodtatónak" találta. A kérdés így hangzott:

„Ön valószínűleg Európa legfontosabb és legnagyobb hatalmú katonája. Érzi ennek a terhét?"

„Azt hiszem, a felelősséget minden nap érzem, azokért az erőkért, amelyeket itt Németországban vezetek. Én Németország 182 000 katonájának egyike vagyok, és érzem a vezetés felelősségét. Nagyon örülök, hogy ennek a vezetői csapatnak a része lehetek, mert együtt nézünk szembe ezzel, és együtt fogjuk megoldani ezt a kihívást. Mindenképpen."

Amikor megalakult a NATO, azt mondták: az a célja, hogy az amerikaiakat bent tartsa, az oroszokat kívül, és a németeket térden. Ez a korszak véget ért.

Nyolc évtizeddel később Németország már koránt sincs a padlón; visszatért, újrafegyverkezve, és Európa új hatalmi térképének középpontjában áll.

Ezt a cikket újságíróink írták és lektorálták, a fordításhoz mesterséges intelligencia által támogatott eszközök segítségét használták, egy kísérleti projekt részeként.

Szerkesztette: Sebestyén Roland